2011. aug. 30.

Jean-Christophe Grangé - Farkasok birodalma

És akkor jöjjön egy újabb Jean-Christophe Grangé könyv.

Nem is oly rég írtam a magyarul még csak most debütáló író egyik nagysikerű könyvéről, a Bíbor folyókról. A misztikus, ízig-vérig francia hangulatot idéző krimi, thriller, ki hogy nevezi, nagy sikert aratott nálam, ami után jött egy újabb könyv a szerző tollából. A Bíbor folyók és a Farkasok birodalma is megjárta a mozivásznakat, míg az elsőt én is láttam és az keltette fel az érdeklődésem, addig az utóbbi még nem került a kezeim közé, így teljes tudatlanságban ugrottam bele a török maffia bugyraiba, és az "agytérképészet" egy kis szegletébe. Hát meg is lepődtem, hogy milyen történet kerekedett ki, pedig a fülszöveg egész jól elmondja mire is lehet számítani.

Párizs.
Egy fiatal nő: Anna Heymes. Hallucinációk, amnézia.
Két megszállott zsaru: Pierre Nerteaux és Jean-Louis Schiffer.
Három halott nő. Törökök. Illegális foglalkoztatás.
De mi köze ehhez az egészhez Annának?
A lélektani mélyfúrás és a megfeszített nyomozás a plasztikai sebészet és a terrorizmus útvesztőin keresztül vezet Párizstól egészen Isztambulig, melynek a végén az is kiderül, hogy valójában ki kicsoda.

Míg a Bíbor folyóknál nehezen tudtam elkerülni az összehasonlítást a filmmel, addig itt a két könyvvel vagyok képtelen nem párhuzamot vonni.

Az előző könyve árasztotta magából az egyetemi kisváros sajátos, zárt hangulatát. De leginkább olyan igazi francia könyvnek éreztem. Tele rejtélyes múlttal, titkokkal. Körüllengte a misztikum. Addig most egyrészt a tudomány területére tévedünk, egy kis pszichológia, agytúrkászás kerül a terítékre és vele párhuzamosan elmerülhetünk Párizs egy negyedében, a szinte egy városon belüli várost alkotó törökök világában, hogy aztán már ténylegesen török földre tegyük be a lábunkat. Ebben segítségünkre van az egyik oldalról Anna Heymes, egy pszichológus és mindenre elszánt kutató, na meg a katonai erők, a másikon maga az ördög, Jean-Louis Schiffer, és egy lelkiismeretes, ám ezen a területen igen vakon tapogatózó zsaru, Pierre Nerteaux. Továbbá a titoktartó törökök, a maffia és a Szürke Farkasok.

Két szálon ismerjük meg a történetet, ami szép lassan összeérni látszik. Úgy tűnik Grangé sajátos stílusában ez egy igen jellegzetes vonás. Különböző nézőpontok váltogatják egymást, hogy megismerjük a szereplőinket, néhány fontos részletet a múltból. A két szál, ahogyan a Bíbor folyókban is, nem egyformán keltette fel az érdeklődésem. Az Anna Heymes szál sokkal jobban érdekelt, mint maga a rendőrségi nyomozás. Nagyon sok időnek kellett eltelni, mire az alapozás meghozta a gyümölcsét, és egy kép körvonalazódjon a fejemben, amikor már információk is áramlottak a sorok között. A nyomozást nem mondanám se túl izgalmasnak, se misztikusnak. Schiffer bevetette minden tapasztalatát, régen megszerzett hatalmát, hogy megtörjön a jég. Schiffer lenne, a Bíbor folyók Niemas felügyelője. Jól mutatja ezt az is, hogy a két főszerepet Jean Reno játszotta el a filmekben. Bár Schiffer kétségkívül mélyebben járt a mocsokban, viszont mindketten eléggé az erőszakot képviselték, akiktől sokan rettegtek, egyszerre voltak kiváló zsaruk, de kezelhetetlenek. Egyszerre a jó és a rossz zsaru, a hős és az ördög. Nerteaux viszont elég jelentéktelennek tűnt, nagyon minimálisan foglalkoztunk vele, de az ő keze is közrejátszott, hogy a történet elkezdődhessen.

Egyszer aztán rá kellett jönnöm, hogy nem a nyomozás a legfontosabb, nem az adja a könyv fő témáját. Talán így a végére érve, már nem is sorolnám annyira a krimi kategóriájába. Anna Heymes életét kell megismernünk a különböző személyek emlékezéseiből és a múlt az igazán fontos, nem a jelenbéli gyilkosságok és a rendőrségi nyomozás. Sőt majdhogynem teljesen jelentéktelennek éreztem a három nő halálát, hiszen ők csak ürügyek voltak, hogy elinduljon a lavina és egymás felé sodorják a szereplőket.

A könyv első fele elég tudományosra sikeredett, ami szép lassan alakult át valami teljesen mássá. A francia érzés teljesen kiveszett a könyvből és teljes mértékben el lehetett felejteni az országot, hiszen bárhol jártunk mindig törökökkel találtuk magunkat szembe és egyre jobban elmerültünk a török maffia, a szervezetek mélységeiben.

Számomra meglepő volt a könyv vége, abban a tekintetben, hogy kinek milyen sors jutott. Ritkán találkozok olyan könyvvel, ami ilyen befejezéssel zárul, de kétségkívül odaillőnek találtam, így nekem bejött.

Grangé könyveinek az igazi húzóereje a kidolgozottságban rejlik, abban, hogy minden szereplőjére fordít annyi gondot, hogy megmutasson a múltjából egy-egy meghatározó jelenetet, ami formálta az adott embert. Jelen esetben Anna teljes múltja kapta a főszerepet, a többiek pedig hozzátették a saját kis kockáikat. Minden fel van építve, az információk az alapozás után folyamatosan áramlanak és lassan áll össze a teljes kép. Ebben az esetben ez nem volt annyira misztikus, vagy bonyolult, viszont többször körbe kellett járni a történetet, hogy az valóban teljes legyen. Ott adott hozzá egy pici pluszt az író, ahol nem várná az ember, így kiszámíthatónak semmiképpen sem mondanám. Ebben a tekintetben nem lehet könyv a panaszra. Más kérdés, hogy az én számomra újfent volt néhány lassabb fejezet és a tudományos rizsához is kell a kellő érdeklődés, ami nálam igazából megvolt. Bár nem hiszek a könyv minden szavában. Sose rajongtam a maffiózós könyvekért, filmekért, de itt különösebben nem zavart ez a központi téma sem, mert nagyon jól tálalva lett, hiszen Grangé szeret nekünk mindent elmesélni, bemutatni, aprólékosan, pontosan.

A Bíbor folyók a misztikusságával, hangulatával kicsit többet tudott nyújtani a számomra, de ezt a könyvet is élveztem. Nem hiszem, hogy a film többet tudna nyújtani, de egyszer biztos megnézem azt is, főleg a vége miatt, mert nem hiszem, hogy mindenkinek ugyanaz a sors jutott mind a két esetben. 

A könyvet köszönöm az Egmont kiadónak!

4 pont

A szerző további művei:
Bíbor folyók tovább

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...