J.R. Ward - Felszabadított szerető

Fekete Tőr Testvériség 9. 

Manuel Manello - Payne

Ha a Fekete Tőr Testvériség sorozatról van szó, nagyon nehezen állom meg, hogy ne olvassak el minden apró információmorzsát az eljövendő kötetekről, de az igyekezet mindig meg van bennem, és büszkén mondhatom, hogy javuló tendenciával egyre kevesebb spoiler jut el hozzám. Erről a kötetről előre tényleg nagyon minimális információim voltak. Drukkoltam, hogy minél hamarabb megjelenjen magyarul is, főleg, hogy az Ulpiusnál sose lehet tudni hogyan is fognak alakulni a dolgok. Azonban most nem a kiadó szívatott meg, hanem a futárszolgálat, de egy hét késéssel, kicsit bosszúsan, de sikerült nekem is kezembe vennem ezt a kötetet.

Nem nagyon tudtam, hogy mire is számítsak, hiszen a főszereplő páros nemigen lett felvezetve az előző kötetben, bár Payne balesete beindította a gépezetet és Manny is régi ismerősnek tekinthető. Payne sose állt hozzám közel és különösebben nem érintett meg a karaktere, reméltem, hogy Manny nem okoz csalódás és azt rebesgették, hogy számos Vishous jelenetre számíthatok, ahol előjön a sötétebbik oldala és generálja a problémákat. Mivel V mindig is nagy kedvencem volt, így már nem is féltem annyira, bár eddig Ward nem tudott csalódást okozni, szóval minek is féltem volna

Így olvasás után fent is tartom ezen állításom, viszont ez a kötet nem fog a nagy kedvencek közé bekerülni.

Nagy történetmesélés nem hiszen, hogy kell, mert aki ezt a kötetet szeretné olvasni, az csak rajongó lehet. Szóval Payne és Wrath harca súlyos következményekkel járt, nagyon úgy tűnik, hogy a harcos amazon lebénult és csak egy valaki segíthet rajta, aki pedig nem más mint, Manuel Manello, Jane egykori főnöke. A régi barát újra feltűnik a színen és talán örökre az éjszaka és a vámpírok világában marad.

Akkor vegyük is sorra az eseményeket, hiszen van belőlük bőven, mivel most is több szálon követhettük nyomon az történetet.

Valahogy nekem mindig pluszt adnak az ilyen sorozatokban azok a karakterek, akik „szimplán” emberek, és mégis szexik, belevaló személyiségek. Nem kell őket felruházni semmi plusz szupererővel, hogy megbirizgálják a fantáziám, és a lábuk elé akarjam vetni magam. Manuel Manello pedig számomra pont ezt a karaktert testesítette meg. Nem hazudtolta meg a hozzá fűzött reményeim. Bánom is én, hogy 45 éves, akkor is kell nekem. Megkedveltem már a Feloldozott szeretőben és hatalmas vigyorral fogadtam, mikor megtudtam, hogy lesz saját kötete és most, miután olvastam még jobban imádom. A forró pillanatokban kiszaladt káromkodások, szentségelések mindig mosolyt csaltak az arcomra. Szerettem, hogy ember létére kész volt szembeszállni a „nagy-és-erős” vámpírokkal, ha kell beszólt, odamondott. 

„- Ugye, nem kell mondanom, hogy ne baszakodj a barátommal?

A sebész Butchra nézett a kis üvegfiola mellett.

-   Jelen pillanatban eszembe se jut a szex, köszönöm kérdések, de még ha gondolnék is rá, egész biztos, hogy nem vele tervezném. Vagyis ahelyett, hogy azon aggódsz, kivel hentergek, inkább megtehetnél nekünk egy szívességet: zuhanyozz le! Bűzlesz.

Butch nagyot pislogott. Aztán halvány mosoly derült fel az arcán.

-   Tökös fickó vagy.

-   Vasból van a tököm. És akkora, mint egy tekegolyó.”

És ott van Manny párja, Payne. Ő sem egy új szereplő, viszont igen kevés szerep jutott eddig neki, de Ward fokozatosan egyre többet mutatott nekünk a nőből. Meg kell mondjam sosem éreztem különösebben érdeklődést iránta, nem vártam, hogy megismerjem, nem gondoltam, hogy különösebben kedvelni fogom. Nekem ő mindig is egy teljesen közömbös karakter volt és az is maradt.

Ha pedig a párosukat kell tekintenem, azt kell mondjam, hogy számomra egy picit gyengén teljesítettek a többiekhez képest. Élveztem az ő jeleneteiket, ezzel nem is volt gond, viszont nem tudtak a szívemhez férkőzni együtt. Számomra túl hosszú felvezetéssel került össze a páros, és néhány édes jelenetnél többre nem futotta tőlük. Nem kifejezetten az intim együttlétek hiányát rónám fel, hiszen azért akad néhány, inkább az izzást hiányoltam.

John és Xhex könyvét úgy tettem le, hogy a könyv történései adtak kevesebbet, viszont a párost annyira megszerettem, hogy ez teljesen fel tudta értékelni az élményt és miután az utolsó oldal után becsuktam a könyvet, késztetést éreztem, hogy azonnal elölről kezdjem és csak róluk olvassak. Ez itt teljes mértékben hiányzott.
Ami azonban nagyon tetszett az Manny lovának szerepe, maga Manny és az állandó gerjedelme.

Ha már Payne akkor nélkülözhetetlen Vishous jelenléte is, hiszen ikertestvérek, a pusztító és a gyógyító. Nem titok, hogy Vishous – bár Zsadistot nem tudja túlszárnyalni, de – nagyon nagy kedvencem. Néhány előzetes kritikát olvasva felrótták, hogy inkább tűnt a könyv Vishous könyvének, mint Payne-ének. Nem tudom, nekem azért ennyire nem tűnt fel az egyensúly felbomlása, de ez lehet abból adódott, hogy szívesebben olvastam V-ről, mint Payne-ről. Tényleg lehetett érezni, hogy V figyelmet követel magának, de én nem bántam.
Az amúgy is hűvösebb, távolságtartó személyiséggel megáldott vámpír most tényleg a robbanásponthoz közelített, amikor elveszítheti az irányítást a teste és elméje felett. Túl sok mindent kellett neki feldolgozni. Ebből a robbanás közeli állapotból pedig nem egy konfliktus született.

Nagyon szeretem Wardban azt, hogy a legtöbb könyvvel ellentétben itt egy-egy páros egymásra találása után nem nyugszunk bele a „boldogan éltek, míg meg nem…” szituációba. Először Zsadist és Bella kapcsolata, majd Wrath és Beth házassága élt meg egy hullámvölgyet, most pedig V és Jane kerül a középpontba. Most mutatott rá igazán az írónő, hogy milyen az élet V mellett, mennyi mindenbe kellett Jane-nek beletörődni az eddigi közös életük során, mindezt azért, mert V olyan, amilyen. Olyan mondatok szaladtak ki V száján vagy suhantak át V vagy akár Jane elméjén, amitől az állam a padlóra hullott és őszintén ledöbbentem, mert ilyenekbe eddig nem gondoltam bele.

Ha V-re gondolunk, akkor nem csak Jane juthat eszünkbe, hanem Butch is, továbbá az extremitás, keménység, erőszakosság, főleg a szexben. Most azt mondhatjuk, hogy többé-kevésbé ezek összekapcsolódnak. Na nem kell megijedni azoknak a rajongóknak, akiknek a gyomra ezt már nem bírná. Egyszerűen arról van szó, hogy V-nek tényleg robbannia kell ahhoz, hogy a benne lévő feszültséget levezesse, megbirkózzon a múltjával és jelenével. Ebben pedig Butch lesz a segítségére, akiről eddig is tudtuk, hogy mély érzelmi kapcsolatban van V-vel. Nem csak barát, hanem egy lelki társ, egy biztos pont. 

„- Mik a szabályok? – kérdezte Butch. 
- Nincsenek szabályok. – Vishous szélesebb terpeszbe áll, és összeszedte magát. - Tégy, amit akarsz… csak törj meg! Darabokra kell szaggatnod.”

Valahogy ez a jelenet engem megérintett, egy kicsit megrázott. Butch pontosan tudta mit kell tenni és majd meg szakadt a szíve, utálta, de megtette, mert tudta, hogy meg kell tennie. Eddig is szorosnak éreztem a kapcsolatukat, de most… még mélyebb lett. V és Butch megismételhetetlen páros és előkelő helyen szerepelnek a szívemben.

Csak hogy ne kapcsolódjon mindenki mindenkihez, jöjjön Blay és Qhuinn. Hát róluk most nem tudok túl sokat mondani. Eddig mindig Blay vívódását, sóvárgását láttuk, most ideje volt kicsit háttérbe szorulni és azt a néhány jelenetet meghagyni Qhuinn-nek. Mondhatnám, hogy kicsit dühös vagyok a srácra, de közben meg is szakad érte a szívem. Johnban lezajlott már egyszer egy változás, időszakos személyiségcserének is mondhatnám. Blay tétlenségét feladva Saxton karjaiba menekült és végre élvezi az élet örömeit, már amennyire tudja. Most pedig Qhuinn vetkőzött ki magából. Nem gondoltam volna, hogy így a béka segge alá kerül, bár nem hibáztatom annyira Wardot, hogy megtette vele. Keveseltem a jeleneteiket, nem nagyon tetszenek a fejlemények, főleg Qhuinn látomása nem, de remélem a legjobbakat. Egyébként pedig annyira szeretném rühelleni Saxton, úgy tekinteni rá, mint egy akadályozó tényezőt, de úgy tűnik elég jó srác és ha ő nem lenne, akkor sem lenne még előrehaladás a fiúk között. Szóval ahelyett hogy utálnám, azt utálom, hogy nem tudom őt utálni, hisz valakit csak kell utálnom ebben a helyzetben.

Szóval összességében ők nagyon-nagyon kevesek voltak, főleg az előző kötethez képest, pedig én mindig szívesen olvasok róluk.

Na és ott vannak az új szereplők, az új vámpírok az óhazából. Na velük szemben teljesen kétségbe vagyok esve. A könyv első felében nem kedveltem őket, nem különösebben szerettem róluk olvasni, bár nem is szerepeltek annyit. A könyv második felében azonban már kettősek lettek az érzéseim. Egyrészt nem jönnek be a szándékaik, terveik, hiszen csak a bajt hozzák a testvérekre, vagy legalábbis majd fogják. Másrészt viszont, nem is olyan gonosz karakterek, mint hittem volna. Legelső pálfordulásom velük szemben az a bizonyos édeshármas volt a motelben. Egyszerűen nem tudtam összeegyeztetni a kaszával kaszaboló, primitív vámpírokat az élvezetet adó, mondhatni figyelmes hímekkel.

Szóval igencsak kíváncsian várom a fejleményeket.

Nem mondom azt, hogy csalódtam a könyvben, hiszen nem vártam Manny és Payne kapcsolatától semmi különöset. Manny és V nem okozott csalódást, róluk bármikor bármennyit. A szenvedélyt egy kicsit keveseltem, talán még a humort is, bár ezek nem voltak vészesek. A testvérekről olvasni pedig mindig élvezet.


4,5 pont

További kötetekről tovább


Az írónő másik sorozata:
Bukott angyalok tovább