Tess Gerritsen - A tanítvány

Kiadó: Ulpius-ház, 2010

Oldalszám: 482

Ár: 3499 Ft

Rizzoli & Isles 2.

Tess Gerritsentől ez volt a második könyvem, pedig hazánkban nem a Rizzoli & Isles sorozattal debütált, hanem már előtte is jelentek meg tőle könyvek. Mindenesetre én a Sebész alapján jóval Karen Rose, a kedvenc (romantikus) krimiszerzőm mögé soroltam, mivel úgy éreztem, hogy a nyomozás kissé toporgó, a lezárás, az ügy megoldása viharos gyorsaságú volt, a szereplők pedig bár szimpatikusak, mégsem kerültek igazán közel hozzám. Ezek után annyira nem rohantam a folytatásért, pedig már elég régóta elérhető és már olvasva, nem sok változásról számolhatok be.

A történet:

„A sebész ördögi volt…

A tanítvány maga az ördög…

Bostonban brutális kegyetlenséggel meggyilkolt házaspárok holttesteire bukkannak a város elegáns kertvárosi részeiben. A nyomok ahhoz a sorozatgyilkoshoz vezetnek, akit nemrégiben sikerült rács mögé juttatni. A rendőrség tehetetlen, a város rettegésben él. Ki lehet az a rejtélyes tanítvány, aki elődje és mestere orvosi módszereit alapul véve mészárolja le áldozatait? Jane Rizzoli kénytelen újra szembenézni egykori vetélytársával, élete megnyomorítójával. Arra azonban ő sem számít, hogy a mester szabadulása után csatlakozik tanítványához…”

Gondolatok:

Nem gondoltam volna, hogy ez a kötet ennyire szorosan fog kapcsolódni a Sebészhez, és így kissé bánom, hogy ennyi időt hagytam a két könyv között, bár az aprócska visszautalások egész jól felfrissítették az emlékezetem a mostani történethez képest egy évvel ezelőtti eseményekről.

Rizzolit nem is tudtam volna igazán elfelejteni, mert ritkán találkozom olyan nővel, akiben ennyire nehezen fedezem fel a NŐ-t. Jane Rizzoli annyira kemény küzd, hogy érvényesüljön a rendőrség körein belül és egyedüli női nyomozóként elismerem nincs könnyű dolga, de a nem kérek segítséget, egyedül is menni fog, mindenáron kibírom hozzáállás már inkább taszított. Pedig most lehetett volna esélye, hogy szimpatikussá váljon, hiszen Gabriel Dean FBI ügynök felbukkanását követően a sorok azt kezdték mutatni, hogy a bizalmatlankodás ellenére is elkezdett szikrázni a levegő a két nyomozó között, de én ebből nem sokat vettem észre. Pedig én vagyok az első, aki beleképzeli a nagy szerelmet, a lányos romantikát ezekbe a könyvekbe is, itt viszont kétkedve álltam ehhez a fejleményhez.

Gabriel Deantől is kissé többet vártam, mert bár nem sokat tudtam róla, de a felbukkanását már vártam és azt hittem, hogy sokkal karakteresebb lesz, de annyira még nem találom rendkívül vonzónak, pedig az írónő kétségeket ébresztett, hogy melyik oldalon áll és így érdekes figurává igyekezett formálni. Nekem még barátkoznom kell vele.

Hiába nem rejti véka alá a fülszöveg, olvasva akkor sem tudatosult bennem, hogy a Sebésznek, azaz Warren Hoytnak az elfogását követően is ennyire jelentős szerep fog jutni ebben a könyvben. Azt meg pláne nem hittem volna, hogy még jobban megmutatja, hogy mennyire bomlott elme. Az előző kötetben is borzongatott már a vérhez való vonzalma, a történelem, mítoszok bizonyos eseményeinek különös megragadása, de még hiányoltam belőle valamit, amit most kaptam meg. A neuropszichológussal való beszélgetéseket, leveleket találtam a kötet legjobb részeinek, itt beszél kendőzetlenül arról, hogy ő nem küzd a vágyai ellen, megadja magát az ösztönöknek, amelyek szerinte mindenkiben benne vannak. Intelligenciáját pedig remekül bizonyítja a jól megtervezett eseménysorozat.

A nyomozás ívét most is hiányolom kissé, mert jóformán vagy helyszíneltek az újabb és újabb áldozatoknál, vagy épp őket boncolták fel, Maura Isles bonctermében, miközben úgy éreztem, mintha lexikonból, vagy tankönyvből kiragadott definíciókkal, szinte egyetemi előadáson ülve magyaráznák el a különböző folyamatokat. Jelentős információk csak a végére kerültek Rizzoli kezébe, aki újfent belesétál a csapdába, és újfent villámgyorsan vágja ki magát szorult helyzetéből.

Összességében romantika terén a Sebész nyer, viszont a gyilkosságok már A tanítvány oldalára billentenék a mérleget, így nagyjából egálban érzem a két kötetet. Egyben tekintve azonban mindenképpen megérte olvasni, legalább egyszer.

És ha már olvastam, akkor úgy gondoltam meglesem milyen a tévéképernyőn keresztül is látni a történetet. Hiszen, ha megjelenésnél még nem is volt szinkronos sorozat, A bűnösnél már vígan hirdették, hogy a Született detektíveknek a könyvsorozat képezi az alapot. Az első rész dolgozza fel ezt a kötetet, így alig ötven percben nem meglepő, hogy nem tudták teljesen visszaadni az élményt, és kissé megkavarták a szereplőket is. Angie Harmont jó Rizzolinak tartom, csak nem tudom olvasás közben is magam elé képzelni. Dr. Isles, bár a vásznon kedvelhető, ebben a könyvben még erősen idegennek éreztem, aki tényleg csak a holtakkal törődik, de Billy Burke, mint Gabriel Dean fájt igazán, valahogy nekem ő nagyon nem Dean. Tehát én inkább a könyvet ajánlom, mint a sorozatot, bár ha különválasztom a kettőt, akkor szerintem a tévésorozat is élvezhető lehet, mondom ezt úgy, hogy csak egy részt láttam belőle.

4 pont